Örököröm

A ma délelőtti munka abból állt, hogy három japán geekkel, vagyis magyarul otakuval össze- (pontosabban) kizárva fáztunk a hóesésben, és vártuk a Konténert. A Konténer érdekes dolog, mindig megvan, hogy mikorra kell odaérnie, és ellentétben a Kamionnal, ami viszonylag pontos, ez viszonylag rendszeresen késik.

Ennek hála viszont olyan érdekes beszélgetéseknek lehettem tanúja, mint például hogyan kell túljutni a harmadik Boss-on, meg egy pályán, ahol valami színekkel kell machinálni. Ja, és mivel volt egy elég idióta házmester, egy egészen különleges elméleti kancsótechnikát is tanultam. Úgy indul, mint egy normál kancsó, második lépésben berugózik a két mutatóujj, majd újra kiegyenesedve, ilyen kukacszerű mozgással valószínüleg behatol a végbélbe, mert zárásként egy elég goatse-s mozdulattal tágít.

Utána még kaptunk borravalót (elég vicces, ahogy egy borravaló-kultúra nélküli országban megpróbálják alkalmazni ezt a dekadens nyugati szokást, ma szerencsések voltunk. Ilyen jól még nem fizették meg, hogy egy fél napot végigfáztunk.), hazafele meg a változatosság kedvéért karamboloztunk.

Fellelkesülve Isolde tévéismertetésén, én az utóbbi időben erre kattantam rá. Az eddig is jellemző volt a japán képregényiparra, hogy ahogy mindenre, úgy az orvosi témákra is egyből lecsap (pl. amikor itthon még azt sem tudtuk, hogy a madárinfluenzát eszik-e vagy isszák, addig ott már kijött az Emerging, egy zoonózis tokiói kalandjairól, szépen bevezetve a közönséget a járványtan és virológia alapjaiba. A fenti manga is valami hasonló. Azt érdemes tudni, hogy Blackjack Japán ikonikus zugsebésze, a manga királyának, Tezukának (aki mellesleg szintén orvosként végzett) találmánya, ami fiatalok tízezreit terelte az orvosi pálya felé. A japán cím (Blackjack ni jorosiku) emiatt többet is jelent az angol változatnál, benne van a "tiszteltetem Blackjacket", ahol a tiszteltetemet egy jóízű káromkodás dallamára ejtjük.

Szóval végzős orvostanhallgató gyakorlaton, az első kötetben a sebészeten, azután megy tovább, koraszülött osztály, daganatos betegségek, most, a tizedik kötet táján éppen a pszichiátrián kolbászol. Persze megy a melodráma ezerrel, közben pedig megismerjük a japán egészségügyet hálapénzestül, placebóstul, teljes beteg szabályozottságában. A pszichiátrián éppen azt járják körül, hogy a pácienseket mennyire lehet betegnek, őrültnek tekinteni, aláfestő zene egy idegösszeroppanásból felépülő gyerkőc és a bekattant gyermekprostituált szerelme, a középpontban pedig az éppen nyolc kisiskolást felboncolt gyilkos, akire a média egyből lecsapott, mint "diliházból szabadultra".

Feszültség, dráma, izgalom, s mindeközben már vagy a harmadik könyvet adják ki, ami arról szól, hogy mennyire igaz, amit leír az egészségügyről, ill. részletesebben elmagyarázzak, hogy mi is az a bypass műtét, vagy éppen mekkora eséllyel lesz Down kóros a gyereked, és hogyan szűröd.

S ha már szóba került az orvos távolságtartása: több száz oldalon járja körül, mit és hogyan érdemes elmondani egy szívműtétre készülőnek, egész kötetet szán arra, hogy végülis a családból kinek érdemes tudnia, hogy az anyuka a rákos lépével még jó, ha negyven napig bírja, és a fejkendő nem új divat, csak leplezni próbálja a sugárkezelés mellékhatásait.

Teljesen kipurcantam a munkában. Mondjuk az egyik figura még rajtam is túltett, ő ugyanis kerek perec lemondta a további napokan is.

Ami rossz hír: a kiosztott gatya szűk volt. Ami jó: ha így hajtanak még egy ideig, napokon belül kell egy öv.

Milo Manara rajzol. Az egyszerű halandó meg az állát keresi valahol a padlón.

Már két napja azon gondolkozom, hogy valójában van-e a történeteknek célja. Úgy értem, amik élő emberekkel történnek. A halál az rendben van, onnan kvázi nehéz továbbmenni, de ha a történetet nézzük, annak nem kell ott végződnie.

Na jó, konkrétabban: ha van egy élet, amiből kivesszük az A-tól C-ig tartó részt, az miért lesz inkább történet, mint a B-től D-ig tartó rész? Ennyit a konkrétságról.

Ha elkezdünk élni egy történetet, nem látjuk a C-t. Ha esetleg törekszünk rá, akkor meg nem feltétlenül látjuk a közte lévő utat. Mindig csak egy lépést teszünk előre. Mindig csak az éppen előttünk lévő utat látjuk.

A végeredmény persze, ideális esetben, ugyanaz. Egy élvezetes történet, néhány kellemesen eltöltött óra-perc.

Lehet, hogy ezt tovább lehetne bontani (nyugati vs. keleti történetmesélés, ha a nyugati alatt nem is tudom, mit értünk, a keleti alatt pedig valami zsebtaoista úton levést, vagy esetleg teremtőerő vs. alkotófolyamat, ahol a kreacionista történetmesélés úgy működik, hogy a történet egyszer csak lesz, azután már csak fel kell aggatni a csontvázra az odaillő izmokat, beletömni némi zsigert, majd megfelelő hámszövetekkel kárpitozni; ezzel szemben az evolucionista lesz-ami-lesz alapon indul el, s folyamatosan gyurmázza a dolgot.

Utólag persze könnyű célt találni. "Ez a vers arról szól...", ugye. De vajon hány műnek született meg utólag a "célja"?

Tegnap megnéztük a Brokenback Mountaint. Gyönyörű és nagyon jó film.

Mi lesz a könyvelőből, ha megharapja egy farkasember?

Vérszámfejtő.

(Lesznek még értelmesebb hozzászólások is, pl. linkek pókokról, DNSről, meg hasonlók.)

Pénz idejekorán elköltésének okán lemondtam a mai ivászatot, nomeg azért, mert holnaptól kezdve két napon át tanítok, tanulok, szün, ládátcipelek. És akkor már szombat esténél járunk.


Fura részekből áll a világ. Elolvastam a Brom könyvet, tegnap este még megpróbáltam írni róla valamit, de abbamaradt.

Most meg már nincs idő. Megyek, tejet veszek a spenóthoz, meg sört csak úgy.

Úgy néz ki, hogy Egy Bizonyos Oldalnak vetélytársa akadt, illene lenyomni, még mielőtt.

Valamikor - nem is tudom, hol - vadásztunk ilyen jelentéseket, hogy 10-4. Itt egy jó összefoglaló, CB kódostul, mindenestül.

Mi lesz az első észak-indiai űrhajó oldalára festve?




(Sikh itur ad astra)

Mi történik, ha a politika és az otaku találkozik? Ez.

Valamint:

Alan Moore videók.

Megint megpróbáltam megnézni egy horrorfilmet. Az Audition egyszerűen unalmasan rossz volt (pedig mind az író, mind a rendező megmutatta már, hogy képes jó történetet/filmet összehozni), ezt meg végig sem tudtam nézni.

Egyszer szeretnék egy olyan horrort látni/olvasni/írni, hogy amikor befejezi az ember, lekapcsolja a lámpát, mert fél a fénytől.

Vannak filmek, amiről már akkor tudni lehet, hogy kötelező őket megnézni, amikor még be sem mutatták azokat. A The Libertine ilyen.

Cro-mignon.

A modern sütemények őse.

Most mit mondjak? Csapataink harcban állnak.

Jött egy kis betámadás iskolai fronton is, meg utána evo-devo felől is. (Lsd. tyúk-tojásos reklámplakátok - miért éri meg az emberek hülyítése?)

Csak az nyugtat, hogy közben lassan nealstephensoninisem lesz. Most fejeztem be végre a Cryptonomicont (elég legyen róla annyit mondani, hogy az egyik főhős egy szerepjáték geek, és van benne szó kódról, világháborúról, náci (és japán) aranyról etc. tömény, 1130 /nem elírás/ oldalnyi izgalom és szellemi gyönyör.). Ezt követi a Big U, amolyan átvezetésként, amit ugyan húsz évvel korábban írt meg, mint a Cryptót, de szintén fergeteges, szintén vannak benne geekek is (akik élő szerepjátékot játszanak. _Az_ _egyetem_ _fűtőcsatornáiban_ :nyal: ), meg orgonaszó, meg még ezer más dolog, és tényleg, így félúton már érthető, miért említik a 22-es csapdájával együtt. Majd ha a Big U-nak vége (szerintem ez még ma lesz), akkor talán egy kis szerepjátékponyvás kitérő után belevágok a Barokk Ciklusba. Aminek az első része rögtön három regény. Egyedül csupán csak az fog vissza, hogy szerintem egy Newton korabeli Európa-térképen még bizony jócskán Pozsony és Kolozsvár állna, nomeg a háromrészre szakadt Magyarországból is mintha hiányozna egy, valószínüleg az Erdélyi Fejedelemség.

Ja, és hétvégén képregényfesztivál. Kötelező, már csak azért is, mert ha a Magasságos Spagettiszörny is úgy akarja, két új művem is kikerül addigra.

Na jó, igazából lesznek jó programok és még jobb képregények.

(Meg néhány zavaró tényező - szerencse, hogy nem hiszek az ómenekben)